Három bőgési idényt töltöttem már el (1928–1930) a természeti szépségekben gazdag és erős agancs képződésről ismert pécsi püspöki uradalom 12 000 holdas erdejében anélkül, hogy fegyverem megszólalhatott volna. A negyedik idénynek is a legutolsó napját morzsolgattam már, de az én kedves 9½-esem még mindig konokul hallgatott.
Nem azért játssza a némát, mintha nem volna mire rádörögnie. Dehogyis! Minden évben meg kereste legyével vagy egy tucat bikának a lapockáját, csak éppen nem állt velük szóba, mert azok nem voltak legalább tízéves, férfikort ért bikák agancsai. Nem voltak elég vastagok, nem ütötték meg a nyolc kilót, amin alul az én dupla golyósom nem diskurál senki fiával. Hetvenkedő duhaj legények, leventék lakták csak az erdőt. A komoly férfibikák nem tudták elviselni a szénégetés bűzös füstjét. Elmenekültek a szomszédos „nem dohányzó” területekre.
De ez a tudat nem szegte kedvemet. A soha, senkit hűtlenül el nem hagyó reménnyel szívemben, hét számra szorgalmasan róttam a hegyeket, völgyeket. A fölém boruló zöld lombsátor alól hosszasan elnéztem a szikláról sziklára bukó patakokat, amint kristálytiszta vizük sustorogva, bugyborékolva fehér tajtékká zúzódik a mélyben, gyönyörködtem a szín pompás erdőben, az őszi kökörcsinnel teleszórt, smaragdzöld rétekben; elmélázva bámultam a sötét hegyek lábainál terjengő sápadt ködfoszlányokat, és élvezettel hallgattam a legszebb zenét: a bikák orgonálását.
Az egyedül kódorgó legénybikákat csigámmal magamhoz csaltam, és amíg dühösen, ide-oda forogva keresték ellenfelüket, rejtekhelyemből gyönyörködtem önbizalmat eláruló, méltóságos mozdulataikban, szép termetükben, formásan ívelt agancsukban, míg csak dünnyögve el nem vonultak, hogy negyedórával később a szomszéd hegyoldal csendjét verjék fel öblös hangjukkal. Amelyik észrevett, az még egy külön számmal is megtoldotta az élvezetes jelenetek sorozatát.
Mert nem mindennapi látvány az, amikor a fel ingerelt bika vérben forgó, dülledt szemében kialszik a dühös gyűlölet lángja, és mint a mozi vásznán a képváltozás, zavaros meglepetésnek, majd rémület nek ad helyet. Az egy helyben bőgő, hároméves bikákat jó széllel becserkésztem egészen addig a közelségig, ahonnan a vad telepatikus hatodik érzékével már megérzi a szomszédságában ólálkodó veszélyt. Átéltem a cserkészet izgalmait, negyedórákon keresztül elgyönyörködtem bennük.
Majd lassan archoz emeltem a fegyvert, és meg céloztam a bika lapockáját. Aztán a vérmentes öröm és az önuralom miatti büszkeség tiszta érzésével a szívemben, mint aki jól végezte dolgát, nesztelenül elcserkésztem tőlük. Kiélveztem a bőgés minden gyönyörűségét, csak éppen pontot nem tettem a mondat után, csak a legkönnyebb és legszomorúbb jelenetet hagytam el, amikor a vadász, hüvelykujja mozdulatával, ötven lépésről a szarvas méteres lapockájába küldi az életet kioltó lövedéket.
Olvasóim közül bizonyára többen úgy gondolkoznak, hogy nem cselekedtem helyesen, mert ha egyszer kiutalnak valakinek egy bikát, azt csak a balek nem veszi igénybe. Ha nincs erős bika, lőjön közepest!
Két hétből tizenhárom napig keresse azt a bizonyos erőset, aztán a tizennegyedik napon lőjön, amilyet tud! Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik így vélekednek. Én, a maradi azonban kitartok állás pontom mellett, mert sokkal megelégedettebben, büszkébben jövök haza üres kézzel, mint kétheti erőlködés után egy közepes aganccsal.
Hiszen gyengeségemért és egy oktalanul elejtett siheder bika agancsáért joggal megmosolyognának az emberek, míg azt, aki siker nélkül jön haza bőgésről – tudtommal – se meg nem büntetik, se ki nem nevetik. No, meg azután hogyan teremjenek erős, kapitális agancsok erdeinkben, ha a bikákat már kamasz- és legény korban lepufogtatjuk? Magam sem írhatnék most egy szép, erős tizenhatosról, ha 1930-ban, hat és fél kilós tizennégyes korában kioltottam volna az életét…
Bővebben a magazinban!
