Az 1928. év novemberének 21. napján Kenyában, a Gurumani tűzhányó vidékén bivalyok után cserkésztem rossz széllel. Két erős bika nyomán jártam, a nyomok azonban egy helyen tehén- és borjúnyomok kal egyesültek, követésük nem sok reménnyel kecsegtetett. Hazafelé indultam. Alig tettem néhány lépést, egy bivalytehén a borja kíséretében porzott keresztül egy bozótoson. Később magányos, komolyan lépegető túzokkakast pillantottam meg, melyet 150 lépés távolságról lelőttem. Örömmel láttam, hogy hazai túzokunk nagyobb, zömökebb testű és sokkal élénkebb, szebb tollazatú. Kis idő múlva rinómadár repült ki egy terjedelmesebb bozótosból, ami rinocérosz jelenlétét árulta el. A madár felröppenési helyéhez közeledtem, és egy gyenge szarvú „faru”-t (rinót) vettem észre. Irdatlan fejét ide-oda lóbálva álldogált, vaksi szemeit forgatva. Jó szelem volt, nem vett észre. Ama reményben, hogy jobbat is lőhetek, csendesen visszavonultam.
A folyóhoz érve, egykettőre a földön volt lenge ruházatom. Lassan átúsztam a túlsó partra, ahol boyom már törülközővel, szappannal és ízesített folyóvízzel várt. Érdekes volt, hogy minden hajnalban és este pontosan ugyanazon időben – olyan zúgással, mintha óriási förgeteg támadna – sok-sok ezer, talán százezer apró madár, mint egy viharfelhő, járt ide a folyókanyarulathoz inni. Mikor a madárhad megérkezett, először egy sötét pont mutatkozott a vizes fövenyen, mely egyre nagyobbodott, végre a part nagy részét szinte befeketítették. Olyan pontosan ismétlődött e jelenség, hogy érkezésük után igazodtunk. Mikor reggel a vízparton sűrűsödött a levágódó sereg, az a cserkészésre indulás legfőbb idejét jelentette. Egy ízben szóltam fegyverhordo zómnak, hogy gyűjteményem részére lőjön néhányat, ki persze sörétes fegyverrel odadurrantott, ahol a legsűrűbben voltak. Duplára 150 darab esett… A négerek egész nap a megsütött kis madarakat csemegézték.
Éjjel a folyón túl két oroszlán „mennydörgött”; másnap kiderült, hogy egy nagy Eland-bikát ütöttek le. A szomszédos védett területen egy másik oroszlán harsogott; talán éppen azon a bivalybikán, melyet tegnapelőtt megsebeztem. Reggel 6-kor „fehér vadászom”, Mr. H. L. Button és fegyverhordozóm kíséretében a tegnap látott bivalynyomok követésére indultam. Alig fél kilométernyire a tábortól frissrinó nyomot találtunk, melyen elindulva a sűrű bozótosnak egy nyiladék szerű végén, körülbelül százlépésnyire hatalmas állat tűnt fel. Először azt hittem, hogy a rinó, de a következő pillanatban már láttam, hogy egy kapitális bivalybika. 11,2 mm-es „Schüler” ismétlőmet vettem kézbe, és kiléptem a tisztásra. A bika félig szembe fordult. Nagy gonddal céloztam és lőttem. A golyó szügyébe vágódott, a bika orra esett, de felemelkedni készült. Fegyverem závárzata valószínűleg a különlegesen erős töltés nyomása következtében kitágult, és csak hosszas rángatás után sikerült az ismétlés.
Megint lőttem… Golyóm a bivalyt kissé a lapockája mögött találta. Még volt annyi ereje, hogy a közeli sűrűbe tántorogjon; ott azután eldőlt, és haláltusájában panaszos hangú bőgésbe kezdett… Örültem a szép zsákmánynak, és feléje indultam. Néhány lépést tehettem csak, mikor a halódó közvetlen közelében feltűnt a második bika. Még nagyobbnak és félelmetesebbnek láttam, mint leterített társát, melynek fájdalmas bőgése és talán a vérszag annyira felingerelte, hogy fejét a magas sűrűségben emelgetve keresett bennünket. Ide-oda forgott. Végre a bokrok széjjelnyíltak, és kilépett a sötét, méltóságteljes állat. Bársonyosan fekete szemében szörnyű vadság és óriási erejének öntudata izzott… A bokrok testének nagyobb részét eltakarták, csak vállának felső részére célozhattam. Lőttem. Bal lapockán, kissé magasan találtam. Megrázkódott… Sietve akartam ismételni – megint az előbbi eset. A kitágult závárzat nem mozdult meg a világért sem…
Bővebben a magazinban!
