V.V.: Az első kötelező kérdés: hogyan és mikor kezdtél el vadászni?
Dr. B. P.: Nem a legtipikusabb módon. Vagy 38 évvel ezelőtt fontos lett volna számomra, hogy egy egyetemi ismerősömmel meg tudjak beszélni néhány dolgot. De sehogy sem tudtunk időpontot egyeztetni az elfoglaltságai miatt. A végén már felvetettem a hétvégi találkozás gondolatát. Erre azt válaszolta, hogy vasárnap egy fácánvadászaton vesz részt, de ha odautazom, ott tudunk találkozni. Fontos volt, mentem. Ha már ott voltam, elkísértem a fácánozásra. Ez az egy találkozás a vadászattal elegendő volt ahhoz, hogy „elessem”. Úgy látszik, ha valakinek a génjeiben benne van a vadászat, egészen kis impulzus hatására is aktivizálódik.
V.V.: A második kötelező kérdés: melyik a kedvenc vadad, melyik a kedvenc vadászati módod?
Dr. B. P.: Leginkább nagyvadra szeretek vadászni. Nincs „kedvenc vadam”, és minden vadászati módot szeretek. Persze hely, idő, vadfaj függvényében változóan, de egyaránt szívesen cserkelek, barkácsolok vagy éppen ülök a lesen.
V.V.: Nem említetted a disznóhajtást…
Dr. B. P.: Szeretném én a disznóhajtást is, de sajnos egyre kevesebb van belőle. Az ASP következtében megfogyatkoztak a vaddisznók, elterjedt a többféle vadra űzött terelővadászat. Az időjárás-változás miatt pedig egyre ritkábban lehet havas tájon vadászni. Szinte már nem is emlékezem, mikor voltam utoljára havas időben ilyen hajtásban. Pedig de szép lenne!…
V.V.: A harmadik kötelező kérdés: melyik vadászatod, melyik trófeád érdemes kiemelni a többi közül?
Dr. B. P.: Magyarországon kívül is sokfelé vadásztam. Európai országokban is, s Afrikába is eljutottam. Ha egyet ki kell emelnem, talán egy erdélyi medvekalandot említenék. Vaddisznóhajtáson vettünk részt, de nekem nem kedvezett a szerencse. Már az utolsó hajtásban ücsörögtem egy kidőlt fatörzsön, lélekben már feladtam, „úgysem jön semmi…”. Apuskám keresztben a térdemen. Aztán tőlem 10–15 méternyire valami zajt hallottam a bozótból. Nem tudtam azonosítani, de valahogy éreztem, hogy nem vaddisznó. Nem is az volt, hanem medve. Pont velem szemben kijött egy mackó a bokrok közül, és felém tartott. Úgy éreztem, nagyon közel van… A mai napig nem tudom, hogyan tudtam oly gyorsan felkapni a puskát és lőni. A lövésre elfordult oldalirányba, ment még vagy 50 métert, mire elesett. Pedig a lövés jó helyen ült, később megnéztük alaposan. Sokszor elgondolkoztam rajta, mi lett volna, ha a mackó nem oldalra fordul, hanem maradék erejével nekem támad…
A körülmények miatt ez a medvetrófea a legkedvesebb a számomra. A történtek után, ha valaha még egyszer medvére vadásznék, biztosan nem szeretnék lesről vadászni rá. Vala hogy úgy érzem, a medve megérdemli, hogy ne a biztonságos les magasából akarjuk meglőni.
Bővebben a magazinban!
