Vadászcsapatunk öt lövészből állt, különböző szintű sörétlövő képességekkel. Volt köztük, aki „húsz éve nem sütött el puskát”, és aki „a golyós puskával egészen jól boldogult, de a söréteshez nem sokat konyított”. Négy napig vadásztunk, de csak egyetlen napon volt jelen a teljes társaság. Mind hisszük, hogy ha meg akarjuk akadályozni a vadrécék kipusztulását, és azt szeretnénk, hogy unokáink ne csupán olvassanak a récevadászatról, hanem maguk is átélhessék, akkor a szigorú és értelmes vadvédelmi törvényeket ki kell egészíteni egy határozott, erkölcsös szemlélettel. Amely szégyennek tartja, ha valaki pusztán kérkedésből, a nagy zsákmány miatt, netán csupán az ölés kedvéért lövi a récét. Akik ilyen indíttatásból vadásznak, és akiket – törvény híján – csak az alkalom hiánya tart vissza a vad halomra lődözésétől, azok nem vadászok, hanem mészárosok, akik megérdemlik a jelen nemzedék megvetését és a jövő generációk átkát.
A mi társaságunk mintegy százhuszonöt récét lőtt. Annyit ettünk belőlük, amennyit ott, a vadászterületen megkívántunk, és annyit vittünk haza, hogy saját asztalunkra jusson, s barátainknak is adhassunk a zsákmányból. Úgy vélem, azok a vadászok, akik annyi récét ejtenek, amennyi minderre elegendő, igazán elégedettek lehetnek. És éppen itt szeretnék megjegyezni valamit, ami nagyban visszafoghatná a vadkacsák osztogatását barátaink között. Azokban a háztartásokban, ahol fogalmuk sincs a különbségről a vadréce helyes elkészítése és a házikacsa megszokott konyhai kezelése között, a vadmadár ajándékozása igencsak kétséges jótétemény. Ha ugyanis a vadkacsát úgy készítik el, ahogyan a házi rokonát szokás, az étel annyira értékét veszti, hogy a megajándékozott inkább tréfára gyanakszik, az ajándékozó pedig a pazarlás bűnébe esik…
Virginiában igen értelmes törvény tiltja a récevadászatot szerdán és szombaton, valamint természetesen vasárnap. Ezek pihenőnapok. Szombat dél körül érkeztünk meg a Back Bay Club kényelmes vadászházába, Princess Anne megyében. Az idő szép volt és nyugodt – túl nyugodt a jó récézéshez. Így hétfő hajnalig az evésen és az alváson kívül nem akadt más dolgunk, mint hogy felkészüljünk. Ez nem csupán a fegyverek, lőszer, felszerelés előkészítését jelenti. Sok más is szükséges ahhoz, hogy az érdeklődést felkorbácsoljuk, és a várakozó vadászok elméjét izgalommal és reménnyel töltsük meg! Százszor is feszülten figyeltük az eget minden kedvező helyről, hátha látunk húzó récéket, százszor is megvitattuk, melyek lesznek a legjobb lőállások, s ezerszer kívántuk, hogy hétfőn, némi köd kíséretében, lehetőleg jó erős szél fújjon a megfelelő irányból.
Amikor hétfő hajnalban fél ötkor kiugrasztottak bennünket az ágyból, azt tapasztaltuk, hogy keleti szél fúj, méghozzá kitartóan, jó erősen. Mindannyian tudtuk, hogy nem a legkedvezőbb irányból érkezik, s azt is, hogy az idő túl meleg az ideális vadászathoz. A kétnapos várakozás után mégis nagy reményekkel szálltunk csónakjainkba, és indultunk a még vaksötét éjszakában az előre kijelölt leshelyeink felé. Az eredményes és jó vadásznapra vonatkozó mindennemű várakozásom azonban hamar szertefoszlott, amikor megtudtam, hogy a vadásztársam és jómagam lőállása a leshelyeket előkészítők által úgy lett kijelölve, hogy a kihelyezett csalimadarak tőlünk szél alá estek. Hevesen tiltakoztam, kijelentve, hogy életemben még nem fordult elő velem ilyesmi, s a legerősebb szavakkal elleneztem az elrendezést, de sajnos mindhiába.
Bővebben a magazinban!
