A mexikói sivatag vastagszarvú kosát kívántam elejteni abban a reményben, hogy a Nemzeti Múzeum számára megszerezhetem a még hiányzó trófeát. Felszerelésem összeállításában dr. Carl Lumholtz, a neves kutató segített, aki nemrégiben utazott és vadászott Mexikó ama vidékén. Elmondta, miként találhatok rá arra a mexikóira, aki vele tartott, s akit megbízhatónak ismert.
Azon a vidéken az augusztus az esztendő legforróbb hónapja. A Sonora-sivatag lapályain délben a hőmérő 60°C-ot mutat! Elhatároztuk hát, hogy kihasználjuk a ragyogó teliholdat, s első menetelésünket éjjel tesszük meg. Eleinte a sivatag minden irányban egyhangú, végtelen síkként terült el, egészen a távoli, ködbe vesző hegyekig. Néhány óra múltán elértük a saguarók, a hatalmas oszlopkaktuszok hazáját. Körös-körül negyven–ötven láb (12–15 m) magas törzseik emelkedtek ki a sivatag szintjéből, itt-ott groteszk szögben álló oldalágakkal; a holdfényben szinte kísértetiesen meredtek az ég felé.
Az éjjeli levegő hűvösnek tetszett a nappali hőséghez képest, bár a talaj még mindig meleg volt. Kevéssel éjfél után elértük a kísérőm, Win által ismert vízlelőhelyet – „tank”, ahogyan azon a vidéken mondják –, s hamarosan pokrócainkon elnyújtózva, mély álomba merültünk. De Win és jómagam már fél négykor talpon voltunk, s útnak indultunk a mexikói vadászterületek felé, ahol törvényesen vadászható a sivatagi kos. Elértük a vízgyűjtő medencéket, melyeket azon a vidéken „Tinah’alta”-ként emlegetnek. Napkeltekor átléptük az országhatárt. A hegyek lábánál vadásztunk.
Kilenc óra tájban egy gerinc tetejére jutottunk, s körbenéztünk. Win odaszólt nekem, hogy juhokat lát. Denem intéztük túl ügyesen a dolgot. A juhok észrevettek. Ám mielőtt eltűntek volna, egy pillanatra megálltak, s ekkor rálőttem egy pompás kosra. Win lövése visszhangozva követte az enyémet. Egyikünk sem talált! A már futó juhokra több lövést is leadtunk, de mindet elhibáztuk. Win részéről mindez a balszerencse műve volt, hiszen kitűnő lövő. Még aznap, miután már különváltunk, elejtett egy kost háromszázötven yardnyi távolságból, bár testének csupán egy része látszott.
Ahogy a hőmérséklet egyre forróbb lett, feljebb húzódtunk a hegyekre, de több juhot nem láttunk. Visszaindultunk. Egy szurdoknál, nem messze a határtól találkoztunk a csapatunkhoz tartozó Uttinggal, vele tértünk vissza a táborba. A táborban Win és én megtöltöttünk néhány kulacsot, pokrócainkat az egyik málhás öszvérre vetettük, magunkhoz vettük Dominguezt, s visszalovagoltunk a határon túlra, hogy egy kiszáradt patak medrében (arroyo) verjünk tábort, közel ahhoz, ahol reggel vadásztunk. Az állatokat visszaküldtük, Dominguezzel pedig megbeszéltük, hogy másnap térjen vissza velük.
Bővebben a magazinban!
