Namíbiában egy bokor alatt találtam rá egy ücsörgő kis emberre. Pont olyan volt, mint Az Istenek a fejükre estek c.film szereplői. Kicsi, vékony, kedves. Egy busman. Genetikai kutatások szerint a busman vagy szan népek az emberiség egyik legrégebbi fennmaradt népcsoportja, akár több tízezer éves genetikai vonalat őrizhetnek. Tudományos kutatások szerint a legrégebbi emberi Y-kromoszóma haplocsoportokat hordozzák. Régebben élnek Afrika déli részén, mint hogy a földművelés és az állattenyésztés elterjedt volna.
A „busman” elnevezés még a gyarmati időkből származik. A holland telepesektől, a búroktól kapták: bushman – azaz bozóti ember. Ma inkább a gyűjtögető értelmű „szan” megnevezést használják. A szomszédos állattenyésztő népek nevezték így őket. Azonban később számosan visszatértek a busman névhez, mivel a szan sem a saját nevük, és az is tekinthető pejoratívnak. Botswanában, a helyi cvana nyelven, a nevük basarwa – jelentése: „akik nem tenyésztenek marhát”.
A busmanok közösségei főként Botswana, Namíbia és a Dél-afrikai Köztársaság területén éltek, különösen a Kalahári-sivatag térségében. Hagyományosan vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak. A férfiak mérgezett nyílvesszőkkel vadásztak antilopokra és kisebb állatokra, míg a nők ehető gyökereket, magvakat és gyümölcsöket gyűjtöttek. Legendás nyomolvasó képességük világszerte ismert.
Mérgezett nyilat használnak, amit az idősebb férfiak készítenek. Mintegy 30 cm-es nyílvesszőik üreges elefántfűből készülnek. Manapság acéldrótból készített heggyel látják el őket, korábban csontszilánkot alkalmaztak. A nyílhegyet índarabkával erősítik egy kis fapálcikához, amit az üreges nyílvessző elejébe tolnak. Így a nyílvessző a menekülő vadról leeshet, de a nyílhegy a sebben marad. A nyílvessző kiegyensúlyozása érdekében a másik végébe is fapálcát helyeznek. A könnyű gerely ugyancsak vadászeszközük, alkalmanként annak a hegyét is bevonják méreggel.
A nyílméreg elkészítése előtt gondosan megvizsgálják kezüket, nincs-e rajta sebhely. A kígyóbab (Bobgunnia madagascariensis) nevű növény terméséből, valamint a nyílméregbogár (Diamphidia nigroornata) rovar szárított lárvájából és bábjából készül az idegbénító hatású, diamphotoxinnak elnevezett méreg. Hatása nagyon erős. A kisebb állatokat percek alatt elpusztítja, de egy nagyobb antilop órákig is elvergődik vele. A méreg az állatok húsába nem szívódik fel, csak a seb körüli húst kell eltávolítani.
Más mérgező növényeket is ismertek, szükség esetén pedig kígyómérget is használtak, például a puffogó vipera vagy a sárga kobra mérgét, valamint esetleg a skorpiókét. Kisebb itatók megmérgezéséhez Euphorbia-félék tejszerű váladékát használták, az oda járó állatok elejtése érdekében. Súlyos vízhiány esetén a gyomortartalomból is kipréselték a nedvességet, majd megitták. Rendszerint már a vadászat első felében elrejtettek egy vízzel telt strucctojást a hazafelé vezető útra.
Beszédük különlegessége a „kattintó” (csettintő) hangok használata. Ezeket a beszéd részeként ejtik ki, nem mellék hangként, hanem valódi mássalhangzóként. A férfiak átlagos termete mindössze 140–145 cm; a nők hasonló termetűek, vagy akár magasabbak is. Végtagjaik a törzshöz viszonyítva rövidek. Bőrük színe sárgásbarna, egyeseké kifejezetten fakósárga. Hajuk fekete, csigás, vékony szálú, csomókban áll, az egyes csomók között a fejbőr kilátszik. Aférfiak arcszőrzete és egyéb szőrzete gyengén fejlett.
Bővebben a magazinban!
