Svédországi jávorszarvas-vadászatunkon csónakon megyünk át az első hajtáshoz, hatkor már állá somon vagyok. Standom környéke sziklás, helyen ként mocsaras fennsík, sok bozóttal. A zöld, sárga és vörös ezerféle árnyalatának olyan pazar dúslakodása, olyan színpompája, amilyet az ember csak a trópusi erdőkben szokott elképzelni. A nedves éghajlat folytán mesés életerejű növényzet bujasága és üdesége színesebb tollat kíván, mint az enyém.
Kár, hogy szitál a havas eső, fázós az idő, mert melegen öltözni nem lehet, a gyakran előforduló szaladáshoz könnyű ruha és fölszerelés kell. No meg térdig érő gumicsizma, mert a talaj, ahol nem szik lás, valóságos szivacs: mindenütt szortyog, süpped, cuppog. A hajtás egy óra hosszat tartott, jávor nem volt benne, ellenben három siketfajdkakas jött reám – egyik közvetlenül előttem gallyazott fel –, de ezekre most tilalmi idő van.
A második hajtáshoz megint csónakon mentünk. Ebben már volt jávor, ám mindössze egy egy borjas tehén, de mi csak a borjatlan tehenet akarjuk lőni, meg természetesen a bikát; no és rókát. Ezen a vadászaton öt bika és ugyanannyi tehén elejtése van előirányozva, vagyis az állománynak mintegy egyötöde. Vadászurunk nem akarja, hogy állománya szaporodjék, túl sok kárt okoz neki már a mostani állomány is, különösen a fiatalosokban.
A harmadik hajtásnál két, egymástól mintegy hatszáz lépésnyire levő tó közé állítottak, pásztáznom kellett az egész távolságot, szükség szerint jobbra vagy balra szaladnom, ahogyan a kutyákat fogom hallani. Megkönnyíti a dolgot egy darabka szántóföld s egy keskeny rét, megnehezíti a mindkét tó partján elterülő füzes és fenyves, mert a vad rendesen ott, a tó szélén szokott átváltani. De melyik tó szélén?
Bővebben a magazinban!
