Emlékszem arra az újévi reggelre. Napkelte előtt a csillagok már készülődtek visszavonulni és elhalványulni, de még ott ragyogtak nagy, szikrázó cseppekként az égbolton. A levegő mozdulatlan volt és hűvös, mint a kút mélyén a víz. Denys Finch Hattonnal és Kanuthiával, a kikuju sofőrrel a Maszáj Rezervátum járhatatlan útjain zötykölődtünk, majd elejtettünk egy zsiráf tetemén lakmározó oroszlánt.
Nem tudom, hogy az oroszlán ölte-e meg a zsiráfot. Az oroszlán legtöbbször az áldozat nyakát töri, azonban a zsiráf méreteit és nyakát mérlegelve, ez valószínűtlennek hangzik. Másfelől az oroszlán ereje és energiája hihetetlenül nagy, és a vadászok egybehangzó véleménye szerint az oroszlán képes megölni a zsiráfot. A farm lakói három hónapja jártak már hozzám, hogy lőjem le a mbayasana, a nagyon gonosz oroszlánt, amely az állataik körül ólálkodott. Az oroszlán, amelyet aznap reggel láttunk, közel engedett magához, és a zsákmányán feküdt, elmerülve a lakmározásban, egy beolvadva vele, alig moccanva a derengő fényben.
Lehet, hogy az az oroszlán volt, amely az értékes teheneket és ökröket fenyegette. Úgy húsz mér föld re lehettünk a farm határaitól, de ez a távolság nem akadály egy oroszlánnak. Ne lőjek rá, ha ennyire közel engedett? Kanuthia lassított, Denys pedig suttogva utasított: – Most te lősz… – A puskám nem volt velem, így átadta a sajátját. Nem szívesen használtam a fegyverét: a .350 Rigby ismétlő túl nehéz és hosszú volt nekem. Ám Charles Bulpett, régi barátom egyszer azt mondta: „Aki szereti a szép dalt, és nem akarja megtanulni, kedvel egy asszonyt, és nem akarja megszerezni, vagy lát egy remek vadat, és nem akarja elejteni, annak nincs emberi szíve…”
Bővebben a magazinban!
