Kanadai tanulmányaim alatt megszereztem a helyi vadászengedélyt és a fegyvertartási engedélyt is, így tanulóéveim alatt Kanada számos részén sokféle vadra vadászhattam.
Vadász családból származom, édesapám a Nyírerdőnél volt kerületvezető erdész-vadász. Hatéves koromtól egyetemista koromig folyamatosan vadásztam, szinte minden, Magyarországon elejthető vadféleséget sikerült terítékre hoznom. Az élet mégis úgy hozta, hogy nem hivatásos vadásznak, hanem a Magyar Honvédség légierejéhez jelentkeztem vadászpilótának. Az a megtiszteltetés ért, hogy 2018-ban három éves kiképzésre küldtek Kanadába, a világ egyik legnehezebb pilótaképző iskolájába. Azt gondoltam, Kanadában nem lesz módom vadászni, de kiderült, hogy megszerezhetem a vadászengedélyt és a fegyvertartási engedélyt is. Nagyjából egy év után megvolt a vadász engedély, de akkor még csak íjjal vadászhattam.
A képzést Saskatchewanban kezdtem. A légibázishoz legközelebbi erdőség úgy 8 órányi autózásra volt. Ide indultam első kanadai vadászatomra. Ahol a kocsimat letettem, onnan még újabb 8 órányi, immár gyalogos út várt rám, hogy elérjem a célterületet. Már ezen az első vadászaton vagy 10-12 feketemedvét láttam lőtávolságban, de egyedül voltam, nem lesen, hanem cserkelésben. Attól tartottam, pórul járhatok, esetleg nemcsak a medve sérülne meg, hanem én is. Így akkor még nem mertem lőni. Vapiti szarvast lőhettem volna, de a kanadai szabályok szerint az elejtett állat húsát nem szabad ott hagyni az elejtés helyén. Amázsányi húst viszont nem tudtam volna egyedül 8 órányi gyalog távolságra elcipelni. Éjjel a szabad ég alatt aludtam a vadászterületen, a sátor mellett nagy tüzet raktam, hogy távol tartsam a medvéket.
A hosszú autóút miatt csak ritkán tudtam odamenni vadászni. A légibázis közelében viszont élt egy földműves, vagy 20 000 angol holdnyi (acre) területe volt, de nem szerette a vadászokat, senkinek sem engedte meg, hogy vadásszon a területén. Az a hír járta róla, hogy ha a vadászokat nem is szereti, a jóféle italt annál inkább. Utolsó két üveg gönci barackpálinkámmal állítottam be hozzá, hogy fiatal magyar katona vagyok, engedjen vadászni. Megengedte! Ismerőseim nem akarták elhinni, hogy a magának való, vadászgyűlölő farmertól engedélyt kaptam. De kaptam, és a következő évben szinte minden nap kint voltam a területen, ahol elsősorban jávorszarvas, vapiti, fehérfarkú- és öszvérszarvas, valamint prérifarkas volt vadászható.
A „szinte minden nap” szó szerint értendő, egyszer, mikor a mínusz 50 fokos hideg „felengedett” mínusz 20 fokosra, gyorsan kimentünk vadászni, de az időváltozás viharos széllel jött, így 10 perc alatt sikerült fagyási sérülést szereznem. Olyan hideg volt, hogy a templom melletti hirdetőtáblára kiírták, hogy a pokol befagyott. Meg kellett tanulnom vadászni azon a területen, ahol semmi takarás sem volt. Vadásztam villásszarvú antilopra, fehérfarkú szarvas bakot kettőt is lőttem, de egyik sem volt érdemleges trófeájú. Lőttem 6 prérifarkast is, hívással a „rolling hill”-nek nevezett kerek dombok között, meg a befagyott tavak jegén. Egyszer egy farkas csapáját követtem, majd mikor láttam, hogy nem sokra megyek, visszafordultam. A lábnyomomban ott volt a farkasnyom, ő is követett engem!
Bővebben a magazinban!
