Mikor a transzfogarasi útról lefordultunk Dragus falu irányába, a havasok felett már ébredően mosolygott a növekvő hold. Én vezettem, Moncsi mellettem ült, s gyakran félreállított, hogy fotózhassa az ősz minden színében pompázó erdő hátterében magasodó havas csúcsokat.
– Igen, holnap már ott vadászunk… – jegyeztem meg halkan, és gondolataimban már hallottam a hó ropogását a bakancsom alatt, ahogy keressük a nemes hegyi vadat.
Kornis Lóránd barátom a panzió parkolójában várt bennünket.
– Te idekint várakoztál? – kérdeztem, miközben jól meg lapogattuk egymást.
– Két perccel korábbra írtad az érkezést, így kijöttem elétek, de késtetek… Merre jártatok eddig? – vont kérdőre viccesen Lóri.
– Moncsi folyton megállított fényképezni, így ő tehet róla! – fordultam Moncsi felé, kaján vigyorral. Ő értette a humort, és a következő percekben már a csomagokkal felpakolva mentünk be szállásunkra.
Nagyon jólesett az első Ursus sör, szinte haraptam a habját, és addig húztam lefelé megállás nélkül, amíg a szénsav nem kezdte csípni a torkomat. Rövid beszélgetés után, hamarosan kidőltünk, ráadásul másnap hajnalban máris indultunk a hegyekbe. Lóri az elköszönés előtt meg jegyezte:
– Picit hangosak mellettetek a „mocsári franciák”, de legyetek náluk is hangosabbak, akkor nem fognak zavarni…
Ezzel nem akadt gondunk; hangosabbak is lettünk, a zaj sem tudott minket zavarni a mély alvásban.
Még sötétben autóztunk át Deján faluba, ahol a vadász társulat igazgatója és Nemes Dorin, a hivatásos vadász várt bennünket. Az igazgató bikavadásztatás közben eltörte a kezét, így csak Lóránd és Dorin tartott velünk. Dorin vezetett, aki bajsza alatt folyton mosolygott. A csodás Deján-patak völgyében autóztunk fél órát felfelé, majd 1350 méteren leparkoltuk az autót a hangosan zubogó patak mellett. A Deján-patak a Fogarasi-havasok déli oldalán születik: ott, ahol a fenyők koronája már megérinti a felhőket, s a víz még jéghideg a frissen olvadt hótól. A patak vize szelídnek tűnik, de a kanyarulatok mögött érezni benne a megállíthatatlan erőt. A falu határában még egy vízierőművet is működtet.
Hajnalban a pára köpenyként ült a patak felett, az eső is enyhén csepergett, így csak bízhattunk benne, hogy nem fogja megnehezíteni a vadászatunkat. A régi vadászok is Deján-völgynek ismerték ezt a helyet, és azt tartották, hogy a zerge vadászaton itt a távolság nem akkora, amekkorának látszik, így különösen ügyelni kell a becslésekor. Nyilván a mai távolság mérős technikával ez nem lehet gond, de a távolság csalókaságát, a hegynek ezen oldalát magam is megtapasztaltam, amikor Lóri sokkal kevesebbre becsülte a távolságokat, mint amiket aztán valójában mértünk.
Bővebben a magazinban!
