Dubois borzasztó, szorongatott helyzetben volt ötven emberével. A portugál rabszolga-kereskedők által felbőszített bennszülöttek rajtaütöttek és körülfogták. Kétszer is megkísértette szuronyrohammal utat törni magának – vissza verték. Dubois levelében arra kért, szedjem össze minden emberemet és amennyi muníciót csak föl tudok hajtani – kötszerekről és fertőtlenítőszerekről sem feledkezve meg –, és siessek segítségére. Hívattam Mabruki őrmestert, a kipróbált harcost, és elmondtam neki, mi van a levélben. Kiadtam tehát a parancsot huszonöt katonámnak, hogy készüljenek az útra. Amikor velem beszélt, Mabruki hangjából kiérzett az aggo dalom, de ha katonáihoz szólott, azt hihette volna az ember, oda se néz az egész kalandnak. Reggel öt órára karavánunk útban volt a Dilolo-tó felé…
Ritkás erdőn át vivő hosszú menetelés után sziklás dombok közé értünk. A száraz időszak végére járt, a fű kopárra lesülve. Ami kevés fűszál kisarjadt a kövek között, letöredezett az elsők lába alatt. Ez fárasztóvá tette a kapaszkodást: európai csizmámban folytonosan meg-megsiklottam, akárcsak sima jégen járnék. Végül is megpróbálkoztam, hogy mezítláb loholok utánuk. Ekkor meg valósággal fölhólyagzott a lábam a napfényben áttüzesedett sziklák égető forróságától. Így esett, hogy mikorra fölértem a tetőre, karavánom messze járt már.
A fennsíkot, amelyre följutottunk, sűrű bambuszerdő borította; a folyton kanyargó ösvényen alig láttam egy-két lépésre magam elé. Eszembe ötlött, milyen csábító hely ez, hogy az emberen lesből rajtaüssenek. Meggyorsítottam léptei met. Egyszer csak megzörren mellettem a sűrűség. Megállok, kiragadom a puskát legényem kezéből. Kétcsövű, nehéz 577-es express fegyver volt. Egy pillantással meggyőződöm róla, hogy meg van töltve, néhány tartaléktöltényt dugok a zsebembe, és merőn figyelek a zaj irányába.
Bővebben a magazinban!
