Július 29-én virradt rám az első vadásznap az afrikai vadásztáborban. Egyik fő célom egy leopárd elejtése volt. Nagymacska vadászatra ezek a nálunk nyári, Afrikában téli hónapok a legalkalmasabbak, mert ilyenkor kevés az eleség, a vad jobban felveszi a csalit. Ezeket a csalétkeket azon a vidéken jellemzően vízilócombból készítik, majd fellógatják őket a fára. A baiteket –csalikat – a terület több pontján, egymástól messze helyezik ki attól függő magasságban, hogy oroszlánnak vagy leopárdnak szánják őket. Mert bár a közhiedelemmel ellentétben az oroszlán is jól tud fára mászni, a leopárd azért magasabbra merészkedik. Alapvetően lusta állatokról van szó, ezért ha rátalálnak a húsra, akkor azt úgy veszik, mint a saját tulajdonukat, így vissza is járnak rá. A baiteket vagy a munkások ellenőrzik, vagy fotócsapda, kamera segítségével figyelik őket. Az egyik ilyen csalihelyen ígéretes lehetőség kínálkozott első leopárdom elejtésére: két nappal azelőtt egy hatalmas hím leopárd tette ott tiszteletét. Először a bait helyét ellenőriztük, ahová Kata is velünk tartott. Ő talált rá arra a szőrzetnyomra, amelynek alapján megállapítottuk, hogy öreg leopárdunk felmászott a fára, és onnan fogyasztotta el „estebédjét”. A feketék ekkorra már felállították a két kémlelőnyílással ellátott, fedett, igen precíz leskunyhónkat – ez lett délutáni leshelyünk. Meg kell említenem, hogy az itteni leopárdok nem félnek az embertől, s annak szaga sem zavarja őket. Mivel a helyi lakosok nem bántják őket, így prédaként sem tekintenek az emberre – sok esetben bemennek a falvakba, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna…
Kiss B. Zoltán
Bővebben a magazinban!
