EGY HÖLGY, AKI ELEJTETTE A „NAGY ÖTÖS”-T
Élő bizonyítéka vagyok annak, hogy legtöbbünk a génjeiben hordozza a vadászat örökségét. Egyetlen vadászó rokonom sincs. Általános iskolás koromban ugyan néhányszor elvittek minket hajtani az osztálytársaimmal, de más vadászati élményem korábban nem volt. Igaz, a hajtáson a kilőtt patronok, a lőtt vad illata kislányként nagyon tetszett. De ettől még sosem lettem volna vadász. A vadászvizsgát csak azért akartam letenni, mert a migránsválság mélypontján a férjem tett egy megjegyzést, hogy jó lenne egy puska a háznál… Mivel ő nem vadászik – és soha nem is fog –, így kizárásos alapon én maradtam. A vizsgára készülve szembesültem azzal, hogy mivel még Fekete Istvánt, Széchenyit sem olvastam, sokszor nem értem a tananyagban leírtakat. Például azt a szót, hogy „rudli”, korábban sosem hallottam. Csak úgy tudtam levizsgázni, hogy egy kedves hivatásos vadásszal mondatról mondatra végigolvastuk a tankönyveket, és ő elmagyarázta azt, amit nem értettem.
Ha már megvolt a vizsga, megpróbáltam, milyen a vadászat. És a felszínre tört az addig bujkáló örökség: magával ragadott a vadászat szenvedélye, és azóta életem egyik meghatározó élményévé, tevékenységévé vált. Számomra a vadászat nem csak a vad terítékre hozása. Ha lehet, hazaviszem a húst, otthon saját kezűleg tisztítom, darabolom, pedig konyhánkat nem erre találták ki… És jobban esik a vasárnapi ebéd, ha saját zsákmányomból főzhetem. De tudom, hogy a Big Five-ról kell beszélnem; nem hozom elő az első nyulat, dámtarvadat és a többit…
Turbucz Erika
Bővebben a magazinban!
