1908-ban, a Jiam-Jiam területen, a szuaheli törzsbeli Asmani törzsfőnök faluja mellett állandó tábort építettem, s innen tettem vadászkirándulásokat a környékre.
Aznap korán reggel indultam útnak. Alig másfél órányira a tábortól három kapitális elefántbika friss nyomára akadtam. Ezeket követtem egész nap kis vadász karavánommal… Lassan már esteledett. A nap már nyugat felé hajolt, s mi még mindig nem láttuk az elefántokat. Elhatároztam, hogy erre a napra befejezem az állatok üldözését. Tudtam, hogy közel vagyunk hozzájuk, de nehéz lett volna ilyenkor alkonyattájt a bikákat a csordában, melyben napközben elvegyültek, megtalálni.
Így tábornak alkalmas helyet kerestem, másnap reggel akartam az elefántok üldözését folytatni. A puskahordozók előtt haladtam, nyugodtan cigarettát sodortam, s nézelődtem, hol verhetnénk fel a sátrakat. Egyszer csak egy erős elefántbikát pillantottam meg. Térdre ereszkedtem, s elefántölő puskám után nyúltam. A másod-fegyver hordozó azonban az ódivatú, füstös lőporral működő nyolclövetű tartalékpuskát nyomta a kezembe. Bosszúsan adtam vissza. Néhány másodpercbe telt, míg Longoma átnyújtotta hatszázas, kétlövetű expressz puskámat.
Az elefántnak csak néhány lépést kellett volna tennie, hogy keresztezze a felőlem fújó szelet. Ezzel elveszett volna számomra, hiszen a legenyhébb légáramlat több száz méterről is megérezteti az elefánttal az emberszagot, s ez elegendő ahhoz, hogy az állatot megfutamítsa. Nem törődve azzal, hogy zajt üthetek, az elefánt felé szaladtam. Ekkor egy bokron át fél szemével meglátott. Nem volt kedvező célzási lehetőségem, s a lövést csak nehéz puskámban bízva kockáztathattam meg. Az elefánt halántékára céloztam, és meghúztam a ravaszt.
Bővebben a magazinban!
