Afrikai trófeáim nagy része ma már a marosvécsi Kemény-kastélyban látható. De mikor a zimbabwei „Matetsi” területen való szafarimon nap nap után hiába próbáltunk vízilóbikát elejteni, ez még nehezen volt elképzelhető.
Az eredménytelen vízilókeresés után már majdnem visszaértünk az autóhoz, mikor szembefutott velünk egy fekete fiú. Hozzánk érve, hadonászva magyarázott valamit a nyomkeresőnek. Mint kiderült, azt, hogy ő tegnap este is, és most is látta a vízilovakat a szivattyúháztól feljebb. A PH elküldte a két legényt, Csabut és Andit, hogy nézzék meg, tényleg ott vannak-e. Épp ittam egy kis üveg vizet, amikor szaladt Andi azzal a hírrel szaladt vissza, hogy látják a vízilovakat.
Nagy tempóban igyekeztünk visszafelé, szakadt rólam a víz. Nem is egy, de mindjárt több víziló is volt ott. Az egyik a nőstény. (Hogy honnan látták?) A második volt a bika, a „Basa”, amit kerestünk. A puskát a lőbotra támasztottam. De a víziló nyugtalan volt, nem adott lehetőséget a lövésre. Legalább tíz percet kellett várnom, mire kibohóckodta magát és megnyugodott. Akkor engedtem el a golyót. Éreztem, hogy picit balra mozdult el a puska. De azt is éreztem, hogy eltaláltam.
Bővebben a magazinban!
