Valamennyi észak-amerikai vadászat közül az egyik legszórakoztatóbb a vadpulykavadászat. Néhány éve egy jó barátom házához járok vadpulykára vadászni, akinek van egy szép nagy birtoka Torontótól nem messze. Ezúttal hajnali öt óra után, még sötétben értem oda. Egész éjjel esett, így elég nagy köd volt. A birtok túlsó végén egy erdős rész néz a szomszéd több száz hektáros, nagy fákkal körbevett, amfiteátrumszerű területére, amely kedvenc alvóhelye a pulykáknak. A két részt egy öreg drótkerítés választja el egymástól. A tervem az volt, hogy ha elég közel tudom csalogatni, meglövöm a szomszéd madarát a rozsdás dróton keresztül.
A kerítésre szerencsére rádőlt egy nagy fa, így könnyen ki tudtam helyezni a szomszédhoz a műanyag csalityúkot. Ezután leültem egy vén juharfa tövébe, hogy ne látszódjék a sziluettem. Mert a pulykáknak igen éles a szeme, s a legkisebb gyanús jelre világgá szaladnak. Lassan kezdett pirkadni. A rigók belekezdtek reggeli füttykoncertjükbe. Tíz perc múlva már majdnem világos volt. A pulykatyúk reggeli hívását utánzó, fából készített szerkentyűmmel óvatosan, halkan hívni kezdtem. Mintha most ébredező tyúk volnék, aki tudtára adja a világnak, cseppet sincs ellenére a gondolat, hogy egy szenvedélyes kakast boldoggá tegyen, ha nem is az ágyban, hanem a réten…
D e hívásomra síri csend volt a válasz. Nem jó jel, mert ha van kakas környéken, általában rögtön tisztázni akarja, hogy ki az úr a réten. Arra gondoltam, ezúttal is hiába keltem fel hajnali négykor. De kicsit még vártam. A nap kezdett előbújni a reggeli ködből. Ahogy a pára lassan elsomfordált a rétről, misztikusan szép reggel kerekedett. Gyönyörködésem közben megláttam egy pulyka körvonalait kibontakozni a felszálló ködből. Hátha kakas?… Megvártam, míg eltűnik egy bucka mögött, hogy meg ne lássa a kezem mozdulatát, és gyorsan betettem a szájba való hívómat. A puskát a térdemre támasztva és a vállamhoz szorítva, készen álltam egy sikeres lövésre.
Bővebben a magazinban!
