Az avatási szertartás halálosan komoly dolog. Ezek a szép és emlékezetes alkalmak nem csak a vadásszá válásról szólnak, hanem a vad tiszteletéről is.
Egy valamirevaló vadász az első vaddisznóját nem társas vadászaton ejti el. Vaddisznóhajtáson már megfelelő rutinnal, lőgyakorlattal illik részt venni, így az ember biztos kézzel lőheti meg azt a vadat, amire a vadászatvezető engedélyt adott. Ha csak süldő lőhető, akkor leengedjük a fegyverünket egy termetes kocát látva. S persze van még egy indokunk a fentiekre: az egyéni vadászaton, amikor az ember vagy egyedül, vagy egy rutinos kísérővel megy ki az erdőbe, jó eséllyel kevesebben fogják felavatni az újdonsült jágert, mint a hajtás vagy terelés alkalmával.
Az avatáson a legtöbben csak finoman legyintjük meg az avatandó hátsó felét, bár egy-egy férfiasabb suhintás is belefér a szertartásba. Ám ha valaki annyira magabiztos, hogy különösebb gyakorlat nélkül, de vadonatúj ruhában, tükörfényes bakancsban és alig használt elegáns puskával érkezve, mégis egy terelésen ejti el élete első nagyvadját, az megérdemli, hogy a jelenlévők mindegyike ráverjen a hátsójára. Igaz ez persze az apróvadra is – egy nagy terí tékű nyúl- vagy fácánvadászat előtt is lehet fasorozni vagy bokrászni. Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.
Sok munka és fáradság nélkül az ember sosem fogja igazán értékelni a terítékre hozott vadat. Széchenyi Zsigmond az elefántvadászat kapcsán írta, hogy „itthon a civilizáció süppedő karosszékében és annak a hat-hétezer kilométernek a biztos fedezékében” azt gondolják, milyen jó élete és könnyű dolga van az elefántvadásznak. Pedig egy komoly, a zsákmányért tisztességesen megküzdő jáger „napjainak nagy része hiábavaló fáradtság, nélkülözés, bosszankodás, idegeinek és türelmének naponta megismétlődő erőpróbája. Munkanapok ezek, robotnapok, melyek közé vajmi ritkán csöppen egy-egy vasárnap. Közismert mondás Afrikában, hogy egy nagy elefántbika elejtésére csak három száz kilométernyi talpalás után tarthat igényt a vadász.” A magánrepülők süppedő ülései ezt az alázatot ölték ki a vadászok egy részéből, pedig egy róka vagy egy borz elejtése ugyanazt a türelmet, fegyelmet, kitartást igényli, mint egy elefántbikáé.
Bővebben a magazinban!
