Éppen Zimbabwéban tartózkodtam, mikor állomány-apasztási célból és a lakosság húsellátása érdekében a helyi vadászati hatóság elrendelte két elefánt kilövését. Az ilyen feladatokat a közelben tartózkodó hivatásos vadászok egyikére szokták rábízni. De azok ezúttal megúszták, mert a bolond jó szívemmel – egyszer még ez fog a sírba vinni – önként vállalkoztam a két állat elejtésére.
Már hosszú ideje követtünk egy, a nyugdíjkorhatárt rég betöltött elefántbikát, ám sehogy sem tudtunk lövőhelyzetbe kerülni. De talán most! A „nyugger” bika úgy 30–40 méterre tőlünk, egy lombos fa mögött állt, nagyjából keresztben, és eszegetett. Nem látszott belőle annyi, hogy lőni lehessen. De ha megunja ezt a fát, és kilép mögüle… Előttem a lőbot, rajta a nehéz 450 Nitro Express dupla puska. A céltávcsőre hajolva, folyamatosan a bika fejét néztem, hogy ha lehetőséget ad a lövésre, azonnal ki tudjam használni.
Végre kilépett a fa mögül, oldalról láttam a fejét. Szálkereszt a fülnyílására – durr! Bármennyire igyekeztem szilárdan fogni a fegyvert, a visszarúgástól leugrott a célról. Gyorsan visszaigazítottam, ezúttal a lapockára – durr! A bika a bozótost törve-zúzva felborult, de még vergődött, élt. Letörtem a duplát, repült a két üres hüvely, újakat nyomtam a helyükre, majd futás, közelebb az elefánthoz. Vagy húsz méterről megkapta a harmadik 38grammos ólompasztillát. Ennyi – ha jó helyre mennek – egy Tyrannosaurusnak is komoly migrént okoz.
Úgy látszott, az elefántnak is elég volt. Letörtem a fegyvert, de nem villant a repülő hüvely. Mi van?! Közben a bika megint vergődni kezdett. Nehogy felálljon! Be akartam csukni a duplát még egy lövéshez, de nem csukódott. Egyre idegesebben erőltettem, de nem és nem! Szerencsére nem volt szükség rá, hogy használjam. A bika közben kegyelemlövés nélkül is elnyugodott. Adrenalinban tocsogva, először a zsákmányhoz mentünk, csak azután néztem meg, mi van a fegyverrel.
Bővebben a magazinban!
