Karacsi, nemzetközi repülőtér, reggel hat óra. Danis, a helyi vadásztatóm vezeti a fogadóbizottságot. Üdvözlés, bemutatkozás után beülünk a kocsiba és már indulunk is. – Máris megyünk vadászni! – Nem erre számítottam… – Vasárnap este óta úton vagyok, és most kedd reggel van!… – magyarázom, de csak egy vállrándítás a válasz. Megyünk vadászni.
A kétsávos autópályán három sorban közlekednek. Gyalog, biciklivel, szamárháton, szamárkordén, motorral, tuk-tukkal, teherautóval és személygépkocsikkal. Talán csak Hold-kompot nem láttam… Igen nagy a forgalom. Mi elég gyorsan haladunk: előttünk szirénázó rendőrautó biztosítja az utat. Ha megállunk, akkor a testőrök – géppisztolyaikat lövésre készen kezükben tartva – körbeállják az autót…
Két óra autózás után megállunk az út mellett. A helyiek odajönnek, és jelképesen kezet csókolnak Danisnak. Valószínű, hogy jól ismerik, tisztában vannak a rangjával. Konvojunkat bevezetik a vadászterületre. Szürke, kopár kősivatag, néhol egy-egy cserje. A völgyekben, hasadékokban sűrűbb a növényzet. Akáciák, apró levelűek, hosszú tüskékkel. Kisebb-nagyobb dombok, völgyek, vízmosások, ameddig a szem ellát. A kocsik felverte port a szellő elviszi. Még csak kilenc óra múlott, és már legalább negyven fok lehet árnyékban. De árnyék sehol….
Bővebben a magazinban!
