– Plágium! – kiált fel a vadászkönyvek gyakorlott olvasója.
– A „Szarvasok nyomában”-t már megírta Széchenyi!
– Plágium – mondom én is, de rögtön hozzáteszem –, ez a kis írás csak az észak-közép-amerikai szarvasokról szól, e csoporton belül is csakis és kizárólag a fehérfarkú vagy virginiai szarvasról (Odocoileus virginianus) és társáról, az öszvér- vagy feketefarkú szarvasról (Odocoileus hemionus).
Az Egyesült Államok szinte minden tagállamában elő fordulnak – keleten a fehérfarkú, nyugaton pedig a fekete farkú szarvas alfajai. Napjaink szarvasvadászai nem is sejtik, hogy a 19. század végén majdnem kipusztultak. Pedig a kontinensre érkező első fehérek idejében a két szarvasféle állományát 50 millióra becsülték! De az 1750-es évektől évente 30–50 000 szarvas irháját szállították Angliába és Európába Amerika keleti parti kikötőiből. Mivel a belföldi szállítás nagyon lassú és körülményes volt, ezt a mennyiséget a partvidéken, a kikötők közelében kellett terítékre hozni… A hatalmas mértékű kereskedelmi hasznosítás következtében a 19–20. század fordulójára a teljes populáció drasztikusan lecsökkent, kevesebb mint félmillió példányra. A 20. század világméretű vadvédelmi erőfeszítéseinek egyik ki – emelkedő sikertörténete, ami Észak-Amerikában a szarvasfélék (mellette más egyéb vadfajok) fennmaradásával és állományuk gyarapodásával kapcsolatban történt. Nagyon szigorú törvényeket vezettek be, meg – szegésük rendkívül súlyos büntetést vont maga után. Ez, az emberekben kialakuló törvénytisztelet, valamint a vadászati lehetőségek hihetetlen mértékű bővülése vezetett oda, hogy napjainkban 5 millió fölé emelkedett az évente elejtett fehér- és feketefarkú szarvasok száma.
Bővebben a magazinban!
