Zimbabwe, Hwangee Nemzeti Park. Kora délután magányos bivaly nyomát keresztezte a terepjárónk. A hivatásos vadászból és a nyomkeresőből alakult eseti bizottság megállapította, hogy alig fél órája egy öreg, a csordából kivert bika, úgynevezett „Dagga Boy” járt erre. A bizottság munkájában szavazati jog nélküli megfigyelőként magam is részt vettem. A „pro” és „kontra” érveket gondosan elemezve, mintegy fél másodperc alatt eldöntöttük, hogy követjük a nyomot…
A felkészülés a nyomkövetésre viszonylag gyorsan ment. A hivatásos felcsatolta az ilyesféle akciók esetén viselt övét, melynek tartóiban minden elképzelhető helyzetre található valami eszköz – talán csak szaloncukor nem volt karácsonyra. De még csak november volt. Kézbe vette vastag csövű „stop”-puskáját, amely oly nehéz és olyan ütött-kopott volt, hogy minden használtfém-kereskedő fantáziáját megmozgatta volna. Ezzel indulásra késznek minősült. A nyomkereső vizes palackokat rakott hátizsákjába, és vakaródzott egy kicsit. Magam zsebre vágtam egy üveg vizet, ellenőriztem, hogy jobb oldalon a teljes köpenyű, bal oldalon az ólomhegyű lőszerek tartója tele van-e. Megtörtem a 450-es Nitro duplát, bele néztem a csöveibe, hogy tiszták és üresek-e, majd a vállamra dobtam a fegyvert. Végül fohászkodtam egyet: Uram Isten és Szent László! Kész voltam!
Bővebben a magazinban!
