– A tarkójába!… – súgta Gordon Cundill alig hallhatóan.
Szememet mereven a hatalmas oroszlán el mosódott körvonalain tartva, óvatosan leemeltem a vállamról a .375-ös H&H Magnumot. A távcsövet még nagyon alacsony nagyításra állítva is akkorának tűnt az állat feje, mint egy kisebbfajta háztömb. Csak egy tőlem kissé elfelé néző fej és körülötte a sörény… Megkerestem azt a pontot, ahol véleményem szerint a látomás feje és nyaka találkozik. Gondosan céloz tam, mert tudtam, hogy a Winchester Silvertip 300 graines lövedékének meglehetősen sűrű bokrokon és füvön kell keresztül hatolnia, és tisztában voltam azzal is, hogy a golyó eltérülése nemcsak lehetséges, de való színű is. Ha túl magasra lövök, akkor a koponyája alsó részét találom el; ha túl alacsonyra, akkor a gerincét töröm el. De mindkét esetben rekord nagyságú oroszlánbőr kerül a falamra. Ha viszont vízszintesen lövök egy kissé mellé, akkor … tisztában voltunk vele, hogy akkor mi történik. És az történt! Akár azért, mert egy bokorág eltérítette a golyót, akár a pontatlan lövés miatt (amiről nem igazán vagyok ismert), akár egyszerűen balszerencse következtében. A hatalmas hím oroszlán négy méter magasra szökkent, ugrás közben hátraarcot csinált a levegőben, és amint földet ért, máris támadásbalendült. Szerintem csak a lövés hangja után tájékozódva ronthatott felénk, mert ugyanolyan jó fedezékben lapultunk, mint ő. Minthogy azonban egy csaknem hárommázsás, csupa izom hím oroszlán törtetett felénk, a kérdés merőben elméleti maradt, illetve hamarosan nagyon is gyakorlativá vált. Nagyon sűrű mopane-bozóton kellett átverekednie magát ahhoz, hogy legalább afrikai mértékkel mérve viszonylag tiszta rálátásunk legyen, és másodszor is rá tudjunk lőni a támadóra.
Bővebben a magazinban!
