Kutyaszánnal a Baffin-tenger jégpáncélján
Három inuit vezetőmmel egy kutyaszánon (ezen utaz tam én) és két motoros szánnal (a két vezetőnek) kóborlunk a Baffin-tenger befagyott hátán, jegesmedvére vadászva.
A megkülönböztetés oka, hogy jegesmedvére csak kutyaszánról lehet vadászni, de ez csak a vadászra vonatkozik, a kísérőkre nem. A motoros szánok mögé utánfutó (utáncsúszó?) szánt kötöttek, ezen a csomagok. A körülmények romantikusak. Napközben a jégmezőt járjuk mínusz 25–30 fokos hidegben, medvenyomok után kutatva. Utunk a tenger befagyott felszínén vezet, méter vastag jégmező hátán. A jég alatt a tenger található, mely itt dagálykor jó két méterrel magasabb állású, mint apálykor. Vele a felszínén úszó jég is emelkedik, süllyed. A szigetek partjainál, ahol a part meg hol kiemelkedik, hol meg visszasüllyed, a jég állandóan töredezik. Egyik este sík jég mezőn vertünk tábort, s reggelre majd háromméteres jégfal mellett találtam magunkat…
Az este közeledtével először vacsorát kell lőni a szánhúzó ebeknek – két-három fókát.
Mi csak a kutyák után következünk. (Állítólag Attila táborában is korbácsolás járt annak, aki előbb evett, mintsem a lovát ellátta volna.) Vacsoránk hal, frissen vágott lékben szigonyozzák őket inuit társaim. Azonnal ki is belezik, mielőtt keményre fagynának. Ők azonmód nyersen eszik is, igen jó étvággyal. Én is nekilátok, mert attól tartok, ha sokat tanakodom, éhen maradok. A nyers hal nem is olyan rossz, de egy kis só elkelne rá. Mire jóllakom, az én kedvemért meg is sütnek egyet. Nehogy leszokjanak a főtt étel készítéséről, bekebelezem azt is.
Vacsora után táborverés. Az éjszakai mínusz 40–45 fokos hidegtől egy szimpla vászonsátornak kellene megvédenie minket, de nem véd. Megerősödik a szél, minden résen befúj a ruha alá, a könnyebb csomagokat felborítja, arrébb fújja. Sapkás fejem éjjel hozzáfagy a sátorponyvához, nagy nehezen feszegetem csak le. A kutyáknak ennyi sem jut – a szabad ég alatt alszanak, csak a szél által rájuk hordott hó védi őket. Reggel egy kutyát se látni, míg elő nem bújnak a hó alól.
Reggelre egyébként mindig jókora rendetlenség van táborunkban. Az inuit ugyanis nem különösebben pedáns nép. Mikor felhagy valamely eszköz használatával, csak azért nem dobja el, mert az fárasztó. Egyszerűen csak kiejti a kezéből. Az pedig ott hever, míg újra szükség nincs rá, hacsak be nem fújja a hó, mert akkor sosem lesz meg többé.
Bővebben a magazinban!
