Utunkon két hét óta minden hágó tetején a hegyszellemnek évszázadok óta összehordott áldozati halmok, obók, és a sok limlom között hatalmas, furcsa szarvak. Sohasem láttam eddig ilyeneket. Mik ezek? Punczuk, a mongol kísérőm magyarázta meg. A vidék egyik legnagyobb, legszebb vadjának, az argalinak, a mongol vadjuhnak a szarva.
Sok van ezen a vidéken. Fenn, a hegyekben, alig hozzáférhető sziklák között. A mongolok a húsáért és bőréért vadásszák. Ősszel pompás kövér húsa van, és kivedlett prémje kitűnő szőnyeg a sátrak padlóján. Az irhája sűrű és mégis lágy, mint a finom posztó. Messze földről, 400–500 km-ről járnak vadászni az argalira. A szerencsés vadászok megnyúzzák, húsát, bőrét felmálházzák. Viszik haza. Útközben, amikor a hágókra szerencsésen felkapaszkodnak, a hegyszellemeknek az obóra teszik az argaliszarvakat. Innen van az, hogy amikor a hágóra (dabán) érsz, előtted áll az obó … és rajta a sok argaliszarv.
Punczuk a ló hátán nagyszerű ember volt, de a földön karikalába alig bírta hosszú kezű, előredőlt testét. Az az érzésem volt, hogy mindjárt elesik. De, ha imbolyogva is, megállt a lábán, sőt rövid távolságra még járt is rajtuk. Szinte féltem megkérni, hogy kísérjen fel a Bogdo-ul hóborította, szikrázó csúcsai alá, az argalik hazájába. – Nem lehet – mondta –, a Bogdo-ul védett hely, oda engedély nélkül nem lehet felmenni, s ha van is engedélyed, akkor sem szabad egy fűszálhoz sem hozzányúlnod, hogy azt leszakítsad! Nem szabad egy élőt sem elfogni vagy megölni…
Bővebben a magazinban!
