A Líbiai-sivatag kétmillió négyzetkilométernyi területe teljesen kihalt, semmiféle életfeltételt nem nyújtó homok- és sziklapusztaság. A vegetációnak még a legcsekélyebb nyoma sincsen. Sok száz kilométer nyire fekszenek egymástól a parányi kis oázisok. De a sivatag belsejében van egy-két olyan hely, amely ma még lehetővé teszi egy ritka vadnak a megélhetését. Teljesen elszigetelt, aránylag kicsiny területek, melyeknek megközelítése ezer kilométeren jóval felüli autózást jelent. Ennek a területnek a belsejében vadásztam én is arra a vadra, mely ma-holnap már csak a beduinok legendáiban lesz megemlítve: a líbiai vadjuhra (Ammotragus lervia blainei) vagy ahogy ők nevezik,
a Waddanra.”
Líbia területén a két izolált helyen, az Uweinat- hegyen és a Gilf Kebir völgyeiben talán tengődik még néhány példánya ennek a gyönyörű, ritka vadnak. Kemal Ed Din egyiptomi királyi herceg, szenvedélyes vadász, mindent elkövetett, hogy egyet elejthessen. Bejárta a nomádok kecskéinek és tevéinek ritkás tundub- és szelimbokrok, a talh- és arkenufák pettyezte legelőit, követte a vadjuh – nyomokat, és éjszakákat töltött a források mellett, ahová a waddan talán inni jár. De nem sikerült egyetlen példányt sem látnia. Unokatestvére, Omar Tuszun herceg is megkísérelte a szakállas juh elejtését. Több ízben szervezett automobilos expedíciót a sivatag belsejébe. Az évek folyamán több ezer fontot költöttek el eredménytelen vadász – expedíciókra. Végül kialakult a vélemény, hogy a vadjuh a líbiai sivatagban végképpen kihalt.
Bővebben a magazinban!
