Kiss Richárd festményeit átjárja a természet szeretete. Művein nemcsak pillanatokat, hanem érzéseket is megörökít – a hajnali csendet, az izgalmat, az élet körforgását vagy a dérrel borított mezőket. Szerencsésnek érzem magam, hiszen közel 20 éve ismerjük egymást. Ezért is nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy leülhettünk beszélgetni – művészetről, inspirációról, barátságról és azokról a pillanatokról, amelyekből a festmények születtek, megtudni mindazt, mi rejlik a művek mögött.
– Emlékszel, hogyan és mikor kezdődött az érdeklődésed a festészet iránt?
Apai nagymamám az ország egyik legnagyobb régiség kereskedője volt, ami erősen hatott édesapámra és rajta keresztül rám is. Ebben a miliőben nőttem fel, így a festészet iránti érdeklődésem egészen gyermekkoromig nyúlik vissza. Szentendre és Pomáz között, a Kőhegyen élt egy magányos bácsi, akivel sok időt töltöttem. Segítettem neki, együtt jártuk a természetet, madarakat lestünk. Történetei, ahogy mesélt a vadakról, mély nyomot hagytak bennem.
– Volt olyan személy, aki elindított ezen az úton?
Tizenhat éves korom óta festek, az alapokat édes apámtól tanultam, ő indított el ezen az úton. Az első nagy lehetőségem a húszas éveim elején jött: egy amerikai galé riatulajdonos ajánlatot tett, hogy dolgozzak a galériá jában. Már majdnem megegyeztünk, amikor Magyarországról jött a hír, hogy felvettek az egyetemre. Végül úgy döntöttem, haza jövök. Első kiállításom a XII. kerületben volt. Eljött rá Csergezán Pál is, akit leginkább tisztelek. Nagyon megille tődtem, amikor megláttam őt a nézők között. Ő volt a példaképem, képeiből sok ihletet merítettem.
Bővebben a magazinban!
