Mindig megdobban a szívem, amikor Franciaországban egy kanyar után megint meglátom a tengert. Gyerekkori emlékek édes-savanyú ízét érzem ilyenkor. Ezt az érzést élem át a hegyek látványára is. A tenger és a hegyek, két hatalmas természeti erő, amikhez mérten nagyon kicsik vagyunk, nem követelhetünk tőlük semmit, csak elfogadhatjuk, amit adnak nekünk.
Pár éve megint a pireneusi hegyekben próbáltam ki a „zergevadász” szerencsémet. Január közepén levezettem Franciaország déli szegletébe, a Pireneusokba. Az előre jelzés havazást ígért, így biztos, ami biztos, a 4×4 meg hajtású, jó téli gumival szerelt kocsiba betettem a hóláncot, a kis baltát és a hólapátot is. Az ördög soha nem alszik.
A tengerparton még +10 fok volt, de ez csak a Földközi-tenger melegének volt köszönhető. Ahogy mind beljebb és magasabbra mentem a hegyek közé, egyre hidegebb lett. Mire megérkeztem az úti célomhoz, addigra már volt minden – eső, havas eső, latyak, jég és végül teljesen fehér, behavazott utak.
A katalán házigazda régi ismerősként fogadott. Érett spanyol sonkát farigcsálva a vörösbor mellé, megbeszéltük a haditervet. Másnap még sötétben indultunk. A hágón közel 2000 méteren hóvihar és –8 fok fogadott. A kavargó hófelhők sötétszürkére festettek mindent. A zord időjárás ellenére a katalán kísérőm észrevett egy jó zergebakot a szomszéd hegyoldalban. Megpróbáltunk oldalról a közelébe kerülni, de mire megkerültük a hegyet, addigra a bak eltűnt. Szép bak volt! Kár érte! De legalább már láttunk valamit! Vezetőm úgy döntött, lemegyünk 1000 méter közelébe, mert itt fent most igen sovány a zergevadász-szerencse.
Bővebben a magazinban!
