Valahol mélyen Ontarióban van egy „Elfeledett ösvény”. Vagy másfél évszázaddal ezelőtt két települést kötött össze. A száz kilométernél is hosszabb, sziklák közt kanyargó, szekérkeréktörő, lókínzó út hol lombos, hol tűlevelű fák közt halad. Szinte járhatatlan volt akkor is, amikor réges-régen, svájci és holland származású bevándorlók próbáltak megélni elszórtan a két oldalán. Házaikat, udvaraikat régen benőtte az erdő. „Kísértet ösvény”-nek is nevezik, mert több mint egy évszázada egy kislány málnaszedés közben odaveszett erre, és a legenda szerint szelleme máig kísért…
Az út még megvan, de azóta még rosszabb. Egy része csak terepjáróval járható. Legtöbb helyen már azzal sem, csak gyalog. A hatalmas, gömbölyűre kopott kősziklák között ma már csak a nekilóduló esővíz görgeti a köveket. S ha vannak szellemek, akkor éjszakánként az egykori európai bevándorlók szellemei járkálnak az út fölött össze boruló fakoronák alatt, siratva a percet, amikor egy jobb élet reményében rosszabbra cserélték a rosszat. Efféle gondolatok jártak a fejemben, amikor már hetekkel a medvevadászat előtt elkezdtük a medve etetését. Arra, hogy a hódok által felduzzasztott pataktól elöntött völgy hajdan kaszáló lehetett, csak a szélén felejtett, rozsdahamvaiba roskadó, százéves, ló vontatta kaszálógép emlékeztetett. Megsüvegelve a roncsokat és a néhai farmert, a közeli köves, mohás fenyvesben tettem ki a csalétket a medvéknek. Ide már igen kemény terepjáróm is csak kínkeservesen tudott felkapaszkodni. Az utolsó néhány száz méteren pedig már
gyalogosan cipeltük a zsákokat, vödröket.
Bővebben a magazinban!
