K. D.: Hiába változnak az idők, szerepek, még mindig nincs túl sok női vadász. Jómagam ebből a szempontból is szerencsés vagyok, mert a feleségem az, így nálunk a vadászat közös családi szenvedély. Azt már meg sem merem említeni, hogy a lányom is vadászik… Első afrikai vadászútjainkon elsősorban én vadásztam, feleségemnek, Beának inkább csak a kísérő szerepe jutott. De ahogy egyre hosszabb lett a trófealistám, megfordult a helyzet. Ahogy mondani szokták mifelénk: „árkon kívüli bokszmester” lettem – kísértem, segítettem, de ő lőtt.
K. B.: Egyre többféle antilopot sikerült elejtenem. De egy fajból jellemzően csak egy példányt akarok terítékre hozni, nem célom, hogy halomra lőjem őket. Így lassan megérett a helyzet a kafferbivaly vadászatára. Őszintén szólva, kicsit tartottam a dologtól. Mégis a „Big Five” egyike, „fekete halál”-nak sem véletlenül nevezik… Vadásztatónk azonban pszichológusnak sem lenne rossz. Csütörtökre volt meg beszélve a bivalyvadászat, de kedden reggeli után közölte, megyünk bivalyra! Így nem izgultam át a vadászat előtti éjszakát…
Bővebben a magazinban!
