1910 februárjában Észak-Ugandában, a 4–5° északi széles ségi fokok között vadásztam. Az első tizenöt napon, amíg az úgynevezett veszélyes nagyvad után jártam, csak pár lövést tettem antilopra és disznóra. Tizenegy napig csaknem kizá rólag elefántot nyomoztam. Rendesen csak akkor szálltam le az öszvéremről, ha egészen friss csapásra találtunk, vagy ha a nesztelen szellemekként szerte kereső bennszülöttek jelentették, hogy elefántokat láttak. Elefántra, orrszarvúra lehet így vadászni, föltéve, hogy szél ellen megyünk.
Ideális elefántterületen jártam. A kiszáradt, sárga harasztot sok helyt leperzselték a bennszülöttek. A tűz messze ellegel a száraz évszakokban Afrikában; reggel nyolc-kilenc órakor föltámad a szél, ez viszi előre a pusztulást. A pernyében könnyen föltalálhatjuk a friss csapást, de a csapás mentén szerte dobált letördelt lombok fonnyadása után is meg ítélhetjük, hogy mely időben járhatott errefelé elefánt. Több alkalommal biztosra vettem, hogy rövidesen a közelükbe érünk, és órákon át követve a nyomot, végül is abba kellett hagyni a nyomozást, hogy naplemente előtt visszaérkezhessünk a táborba.
Bővebben a magazinban!
