Vadászoperatőri naplórészlet
Terepjáróval robogunk a folyó menti zöld őserdő és a sárgára kiszáradt szavanna határán. Egyszerre a múltbéli szavannatüzet túlélő, öreg pálmafákkal és elszáradt, két méteres elefántfűvel borított területre tévedünk. Recsegve bolyongunk a kitaposott vadváltók labirintusában. Platón ülve figyeljük a közelünkből csörtetve menekülő állatokat. Az utunkul szolgáló vadcsapa oldalait áthatolhatatlannak tűnő fűfal képezi; egy éles kanyar, és szinte rárontunk négy bivalyra. Libasorban állnak egymás után. Magasra tartott fejjel, szimatolva néznek ránk. Az első mélyen ívelt, nagy szarvterpesztésű, hatalmas homlokpajzsú bika. Indítom a kamerát. De barátom jobbról kezem alá tolja fegyverét. – Lődd meg, remek szarvú bika… Igyekezz! – közben mosolyog, ahogy a Teremtő mosolyoghatott, mikor meg alkotta a földi paradicsomot, benne az első emberpárt, és nekik ajándékozta az élet minden csodájának lehetőségét. Átadom a kamerát, és átveszem a fegyvert. Mozdulatomra a tanakodó bivalyok berobbannak az aszott fűfalba. A fő vadász üvölt a sofőrnek: „Tündi, tündi, tündi!” – Ez nem a szépen csengő női név, hanem azt jelenti: „Gyorsan, gyorsan, gyorsan!”
Bővebben a magazinban!
