Egy valamirevaló vadász pontosan tudja, milyen csodás teremtménye a Jóistennek a szarvas. Azzal is tisztában van, hogy ez a kultikus állat számtalan nép mondáiban és hiedelemvilágában kap szerepet, így még inkább hajtja a vágy, hogy terítékre hozzon egy szép bikát. A szarvas – akárcsak a sasmadár – a megzabolázhatatlan szabadság szimbólumaként, megközelíthetetlen és megérinthetetlen szent állatként él a gondolatainkban.
Japán szentként tisztelt helyén, a Icukusima-szigeten – közismertebb nevén: Mijadzsimán – viszont egészen más élmények értek. A Világ örökség részét képező 800 éves szentélyt szerettem volna megtekinteni, sok más turistával együtt. A szentély lenyűgöző, ám a legmeglepőbb a szarvasokkal való találkozásom volt. A szigeten ugyanis sok száz szikaszarvas él, melyeket ősidők óta az istenek hírnökeinek tartanak. A Mijadzsima sziget állatai nem futnak el az ember elől, mint a vadon élő szarvasok, hanem hagyják, hogy a turisták megérintsék őket, sőt kikapják az ember kezéből az ételt vagy az üdítőspalackot, s gyakran meg rángatják a sétálók ruháit is…
Az ázsiai utazás után eszembe sem jutott volna szikára vadászni, különös tekintettel arra, hogy ez a nemes állat hazánkban csak vadaskertben található meg. Nem tartozom azok közé, akik lenézik, lesajnálják a kerti vadászatot. Pontosan tudom, két vadas kert között óriási különbség lehet. Voltak szép élményeim, munkás, kemény vadászataim vadaskertekben, és könnyű, rutinszerű vadászati sikereim szabad területen. A kerti szika vadászattal kapcsolatos ellenérzéseim tehát nem a vadaskerthez, sokkal inkább e faj Japánban megtapasztalt szelídségéhez kapcsolódtak. Ráadásul korábban lőttem egy kerti pettyes szarvast – mely távoli rokona a szikának –, de bevallom, ennek az állatnak az elejtése sem tartozik a legszebb vadászélményeim közé.
Bővebben a magazinban!
