Elképesztő év volt. Három szarvas íjjal elejtve egyazon esztendőben! Az USA-ban, ahol élek, nem könnyű lelövési engedélyhez jutni, viszont zsákmányt is ejteni mellé, sokszor még nehezebb. Így ez igen nagy dolog.
Január első hetét az arizonai sivatag és hegyvidék találkozásánál fekvő Sedona közelében töltöttem. Mindjárt első nap egy teljesen keresztben, mozdulatlanul álló szarvas kínálta magát. Azért nem mozdult, mert egy nőstényt bámult. Bele – feledkezni kedvesünk tekintetébe ezek szerint az állat világban is veszélyes lehet… Lehetetlen volt közelebb jutni hozzá; köztünk tüskés bozót által benőtt, mély hasadék húzódott.
A szomszéd dombon álló öszvérszarvas 116 méterre volt – csigás íjam irányzékán az utolsó tű 91 méterre (100 yard) volt beállítva. Jó lövéssel ennyi az íjam lőtávolsága. De egy belső hang arra buzdított, hogy bízzak abban a mozdulatlan és koncentrált pillanatban. Enyhén lefelé elengedtem a nyíl – vesszőt, mely 2-3 másodperc alatt ért célba. A bika 40 méter halálvágta után összeesett.
A „ha sosem repül, sosem talál” szabály bírt rá arra, hogy pimaszul hanyagoljam a többlet 25 métert, ami pedig jelentős távolság íjjal. A kockázatos lövés eredménye a legmesszebbről elejtett szarvasom lett.
Bővebben a magazinban!
